Ahogy minden friss művészeti irányzat, a generatív MI-művészet is rengeteg kritikát kapott. Ennek ellenére akadnak alkotók, akik ezzel a technológiával már a kreativitás határait feszegetik.
A „shrimp Jesus”-generáció és az igazi alkotók
Elsőre abszurdnak tűnhet, hogy olyan eszközökkel, mint a Midjourney vagy a Runway, valódi művészetet lehet létrehozni. Mégis, a „Shrimp Jesus” és a „Ballerina Cappuccina” típusú vizuális szemét között akadnak alkotók, akik tudatosan és szándékkal használják ezeket a rendszereket. Egy részük már most komoly sikereket ér el: hatalmas online követőtábort építenek, aukciókon adják el műveiket, és galériákban, sőt múzeumokban is kiállítják őket.
Van, amikor kamerára van szükség, máskor MI-re, vagy festékre, ceruzára, bármire
– mondja Jacob Adler, zenész és zeneszerző, aki a generatív videókat fejlesztő Runway harmadik éves MI-filmfesztiválján fődíjat nyert Total Pixel Space című munkájával.
Ez csak egy újabb eszköz az alkotó eszköztárában.
A hozzáférés forradalma
A generatív MI legfeltűnőbb jellemzője a hozzáférhetősége. Képzés nélkül, néhány perc alatt bárki elkészíthet egy képet bármilyen stílusban, amit csak el tud képzelni. Épp ez váltotta ki a legtöbb kritikát: soha nem volt ilyen könnyű elárasztani az Instagramot és a TikTokot üres semmiségekkel, és a cégek is maguk generálhatnak képeket, videókat anélkül, hogy művészeket alkalmaznának.
Henry Daubrez, aki egy 24 000 dollárért a Sotheby’s-n eladott bitcoin-NFT vizuáljait készítette, és ma a Google első „rezidens filmkészítője”, mégis pozitívan látja ezt a nyitottságot. Szerinte azok is visszatalálnak az alkotáshoz, akik régen feladták, vagy sosem tudták elsajátítani a hagyományos technikákat.
A tehetség még mindig számít
Ez persze nem jelenti azt, hogy bárkiből zseni lehet.
„Nem hiszem, hogy a generatív MI egy egész zseni-nemzedéket fog létrehozni”
– mondja Daubrez, aki magát „MI-asszisztált művésznek” nevezi. A DALL-E vagy a Midjourney használatához nem kell technikai tudás, de ahhoz, hogy valaki valóban érdekes eredményt érjen el – és meg is tudja ítélni, hogy az jó-e –, fantázia és művészi érzék kell.
„Egy új korszakba lépünk, ahol az ízlés lesz a meghatározó.”
Amikor a hiba inspirál
Beth Frey, képzett képzőművész, aki több mint 100 000 követővel osztja meg MI-műveit az Instagramon, az első generatív modellek torz, szürreális hibái miatt szeretett bele a technológiába.
„Imádtam a deformált kezeket és a bizarr evésábrázolásokat”
– mondja. Mára viszont, ahogy a modellek egyre „jobbá” váltak, eltűnt az a furcsaság, ami vonzotta:
„Minél tökéletesebb, annál unalmasabb. Most már dolgozni kell a hibáért.”
Az irányítás elengedése
Az MI-vel való alkotás egyben kontrollvesztés is, a fejlesztőcégek és maguk az algoritmusok felé. Kira Xonorika, aki „MI-kollaboratív művészként” határozza meg magát, Trickster című rövidfilmjével – a Denver Art Museum első generatív MI-művével – épp ezt az irányíthatatlanságot tartja izgalmasnak.
„Ami igazán tetszik az MI-ben, az a kiszámíthatatlanság”
– mondja, aki munkáiban az őshonosság és a nem-emberi intelligencia témáit kutatja. „Ha nyitott vagy rá, olyan irányokba visz, amire nem is gondoltál.”
Az elfogadás határán
Az MI-mint alkotótárs vagy önálló művészeti médium gondolata még messze nem általánosan elfogadott. Sokak szemében az „AI art” továbbra is egyenlő a „AI slop”-pal, vagyis digitális szeméttel. Daubrez maga is ellentmondásos érzésekkel beszél az elismerésről, amit eddig kapott:
„Amíg nem fogadják el, hogy az MI is csak egy eszköz, amivel az emberek azt csinálnak, amit akarnak – és lesz köztük zseniális, meg lesz, ami pocsék – addig ez az egész édes is marad, meg keserű is.”
