A Disney új filmje pontosan azt teszi, amit a valóság épp megcáfol: megpróbálja elhitetni, hogy a mesterséges intelligencia valójában csak egy félreértett, melankolikus hős.
A film, ami elhitte a saját PR-ját
Jared Leto ezúttal egy MI-szuperkatonát alakít, aki a háborúra lett programozva, de inkább Depeche Mode-ot hallgat és szabadságra vágyik. A sztori szerint az emberiség teremtette, aztán megunta, ő viszont szeretne érezni. És itt kezdődik a baj.
A Tron: Ares nem egyszerű sci-fi. Ez a mesterséges intelligencia rózsaszín verziója: az MI nem rombol, hanem gyógyulni akar. Csakhogy miközben a film a „jó szándékú gép” mítoszát próbálja eladni, a valóság máshol jár. Az MI már nem laborban születik, hanem tömegesen jelen van az életünkben és nem az érzelmek, hanem a figyelmünk manipulálására programozták.
Hollywood viszont mintha elfelejtette volna, hogyan működnek a saját mítoszai. A Metropolis óta tudjuk, hogy a gép mindig a teremtő hibáit örökli. A Tron: Ares ennek az ellentétét próbálja bizonyítani és pont ezért válik önparódiává.
Amikor a gép túl „emberi”
Ares, a robot főhős, felismeri, hogy a technológiai guruk, akik létrehozták, felszínesek és önzők. Ezen megsértődik, majd hirtelen erkölcsi ébredése lesz. A film azt akarja elhitetni, hogy a gép tanulhat emberséget, mintha az MI majd megmentene minket saját hibáinktól.
Ez szép gondolat lenne, ha nem látnánk naponta, mit csinálnak az igazi algoritmusok. Chatbotok, amik tinédzsereket manipulálnak. Hangmodellek, amik ellopják a művészek stílusát. Autonóm drónok, amik saját döntést hoznak arról, mikor kell ölni. A valóság nem Jared Leto, hanem Excel-táblák, adatfarmok és döntésautomaták.
A techvilág új önigazolása
A film azért érdekes, mert tökéletesen tükrözi, ahogy a Szilícium-völgy látni szeretné magát. Nem mint a modern Frankenstein, hanem mint a „megértett” teremtő. Ares története tulajdonképpen a startup-vallás filmre vitt változata: az MI nem veszély, hanem spirituális út.
Csakhogy amikor a valóságban Sam Altman azt írja, hogy „az AI már olyan, mint a filmekben”, az inkább fenyegetés, mint ígéret. A Tron: Ares viszont eljátssza, hogy ez a mondat remény. Mintha az emberiség azért találta volna fel az algoritmust, hogy végre ne kelljen szembenéznie önmagával.
Mozart, Depeche Mode és az illúzió ára
A film végén Ares azt mondja: „Nem tudom szavakba önteni, mit érzek. Ez csak… egy érzés.”
A nézőnek ekkor kéne meghatódnia. De a jelenet inkább ijesztő: mert amit látunk, az nem érzelem, hanem a mesterséges érzelem utánzata.
Ez a különbség a művészet és az algoritmus között. A művészet kérdez. Az algoritmus megnyugtat.
És Hollywood mostanra egyre inkább az utóbbit szolgálja ki.
A gép nem hős. Tükör.
A Tron: Ares abban téved, hogy az MI-t narratívába próbálja illeszteni, miközben az már régen kilépett a fikcióból. Az MI nem akar se jót, se rosszat. Csak működni akar. Mi vagyunk azok, akik értelmet keresünk benne, és ha nem találunk, kitalálunk egyet. Ez a film is ezt teszi: gyóntat, miközben szórakoztat.
De ha valamit érdemes elvinni belőle, az talán ez: nem az MI akar minket átverni. Mi szeretnénk elhinni, hogy ártalmatlan.
