A technológia és a politika furcsa elegye példátlan lendületet adott az egykor peremre szorult összeesküvés-elméleteknek. Valójában ezek az elméletek ugyanazokat a régi fantáziákat terjesztik tovább, amelyek már évszázadok óta keringenek.
A paranoia születésnapja
1963. november 21-én Richard Hofstadter, a Columbia Egyetem történészprofesszora Oxfordban tartotta meg híres Herbert Spencer-előadását. A „The Paranoid Style in American Politics” címet viselő beszédben a politikai szélsőségeket próbálta pszichológiai szemszögből magyarázni, hogy megvédje a liberalizmust a saját démonaitól.
„Azért hívom paranoid stílusnak mert nincs más szó, ami kellően visszaadná azt a felfokozott gyanakvást, túlzást és összeesküvéses fantáziálást, amire gondolok.”
Alig 24 órával később Dallasban meggyilkolták John F. Kennedyt. Ez az egyetlen, sokkoló esemény és az azt követő magyarázkodási láz hozta divatba azt a kifejezést, ami Hofstadter előadásának valódi témája volt. Még ha maga a szöveg nem is tartalmazta: az „összeesküvés-elméletet.”
A paranoia, mint amerikai hagyomány
Hofstadter előadását később esszévé formálta, amely ma is alapmű a témában. Precízen, mégis tömören vázolta fel, hogy az összeesküvéses gondolkodás nem új jelenség, hanem az amerikai közélet visszatérő kísértete. „A paranoid stílus régi és ismétlődő jelenség közéletünkben, amely gyakran kapcsolódik a gyanakvó elégedetlenség mozgalmaihoz” – írta, egészen a köztársaság korai éveig visszavezetve a gyökereket.
Bár minden új hullám félelmetesen frissnek tűnik – új történetek, új technológiák, új méretek – a minta mindig ugyanaz. A nevek változnak, de a séma állandó.
A politikai viselkedés pszichológiai értelmezése sok vitát váltott ki, mégis a lélektan – nem a gazdaság vagy a társadalmi körülmények – magyarázza legjobban, miért virágoznak az összeesküvés-elméletek. Az ember hajlamos szándékot és mintát látni ott is, ahol semmi nincs. Mert ez segít elhitetni vele, hogy számít. Ha valaki felfed egy titkos tervet, hősnek érzi magát, és mintha egy pillanatra uralná a világ zűrzavarát.
Amikor a periféria lett a fősodor
Mint sok úttörő elméletnél, Hofstadter munkáján is nyomot hagyott az utókor élesebb látása. Legnagyobb tévedése az volt, hogy alábecsülte a paranoid stílus befolyását a mainstream politikában és nem látta előre, milyen mértékben képes majd terjedni.
1963-ban az összeesküvés-elméletek még a társadalom peremén mozogtak. Nem azért, mert ritkák volna, hanem mert korlátozott volt a terjedésük és a hatalmon lévők megvetették őket. Ma egyik feltétel sem igaz. A fertőzés akadálytalanul terjed.
Hofstadter aligha sejthette, hogy egyszer eljön a kor, amikor az információs technológia szó szerint belenő az életünkbe. És a 21. század széttöredezett médiavilága tökéletes táptalajt ad majd az összeesküvéses gondolkodásnak, amely gombaként burjánzik alaktalanul, megállíthatatlanul. És végképp nem gondolta volna, hogy egy sorozatos összeesküvés-hívő kétszer is elnök lesz, majd hasonló gondolkodású emberekkel tölti meg második kormányát.
A világ, mint összeesküvés
Hofstadter „paranoid stílus” fogalma azért maradt időtálló, mert nemcsak politikai viselkedést ír le, hanem világlátást is. Ahogy megfogalmazta:
„A paranoid stílus lényege nem az, hogy hívei itt-ott összeesküvéseket látnak a történelemben, hanem hogy a történelem egészét egy ‘óriási’ vagy ‘gigantikus’ összeesküvés mozgatja. A történelem maga az összeesküvés, amelyet démoni, szinte transzcendens erők indítottak el és legyőzéséhez nem politikai párbeszéd, hanem keresztesháború kell.”
Ez a misztikusan egységes, mindenható történetértelmezés nemcsak hamis, hanem logikailag is lehetetlen. Mégis miért ennyire csábító, és miért tűnik úgy, hogy napról napra több követőt szerez?
Mi is az az összeesküvés-elmélet valójában?
A „conspiracy theory” kifejezést először Karl Popper osztrák–brit filozófus határozta meg 1948-as előadásában („Towards a Rational Theory of Tradition”). Őt nem az egyes összeesküvések érdekelték, hanem „a társadalom összeesküvés-elmélete” – egy sajátos módja annak, hogyan értelmezzük a világ történéseit.
Popper később így pontosított: az összeesküvés-elmélet szerint
„egy társadalmi jelenség magyarázata abban áll, hogy felfedezzük azokat az embereket vagy csoportokat, akiknek érdekük fűződik a jelenséghez (akár rejtett érdek), és akik megtervezték, majd végre is hajtották azt.”
Ha tehát bekövetkezik egy váratlan katasztrófa – tőzsdekrach, tűzvész, terrortámadás vagy háború –, a történész több tényezőt vizsgál: véletlent, hibát, körülményeket. A konspirátor ezzel szemben csak a szándékot látja. Számára minden tragédia tökéletesen kivitelezett, gonosz terv. A szándék mindent meghatároz. Popper megfigyelése Hofstadterével összecseng:
„A paranoiás történelemértelmezés személyes: a döntő eseményeket nem a történelem folyamatának részeként, hanem valaki akaratának következményeként fogja fel.”
Minden összeér és semmi sem az, aminek látszik
Michael Barkun 2003-as A Culture of Conspiracy című könyvében három alapfeltevést azonosított, amelyre minden összeesküvés-elmélet épül: minden összefügg, minden előre eltervezett, és semmi sem az, aminek látszik.
Ez az utolsó tétel kimondatlanul is azt jelenti, hogy a hivatalos, dokumentált történelem eleve gyanús, és a legvadabb alternatív magyarázat is valószínűbb lehet az elfogadottnál. Ahogy Hannah Arendt írta A totalitarizmus gyökerei című művében, a diktatúrák összeesküvés-elméleteinek célja mindig az volt, hogy
„az állami történetírást nevetségessé tegyék, és feltárjanak egy titkos befolyásokkal teli szférát, ahol a látható valóság csupán homlokzat, amelyet szándékosan emeltek, hogy megtévesszék az embereket.”
Az irónia persze az, hogy ezek a diktátorok maguk is összeesküvők voltak – csak éppen saját torz tükörképüket látták másokban.
Három szintű őrület
Barkun háromféle összeesküvés-elméletet különböztet meg egymásba ágyazva, mint a matrjoska babák.
- Esemény-összeesküvés: egy konkrét, behatárolható történelmi eseményt próbál magyarázni, például a Reichstag 1933-as felgyújtását vagy a Covid–19 eredetét. Ezek néha még hihetőnek is tűnnek, noha bizonyítékuk nincs.
- Rendszerszintű összeesküvés: sokkal ambiciózusabb vállalkozás, amely számos eseményt egy titkos, nemzetközi háttérhatalom számlájára ír. Itt már megjelennek a visszatérő nevek: az Illuminátusok, a Világgazdasági Fórum, a szokásos árnyékfigurák.
- Szuperösszeesküvés: a végső fantazmagória, amely szerint maga a történelem is egy összeesküvés. Láthatatlan, démoni erők irányítják, akik a világ minden bajáért felelősek. A QAnon legextrémebb változatai ilyen „világelméletet” hirdetnek.
A három szint más-más történetmesélési műfaj. Az első detektívtörténethez hasonlít, a másik kettő inkább mítoszhoz vagy példázathoz. És ahogy mindig, itt is elmosódnak a határok. A Kennedy-merénylet utáni első nyomozgatások még az „esemény” kategóriába tartoztak – kubai ügynökök, maffia, CIA. De mire Oliver Stone 1991-ben elkészítette a JFK című filmjét, már minden mindennel összefüggött: a gyilkosság csupán egy grandiózus, több évtizedes összeesküvés epizódja lett.
Stone fő forrása, Jim Marrs később a szabadkőművesekről és ufókról írt könyveket. Miért is korlátozná magát valaki egyetlen, nehezen bizonyítható teóriára, ha egyetlen gigászi összeesküvés megmagyarázhat mindent?
A „mindent megmagyarázó elmélet”
A rendszerszintű és szuperösszeesküvés-elméletek világképe egyszerű: a világ romlott, igazságtalan és egyre rosszabb. Egy gonosz, mindenható elit felelős az emberiség összes bajáért. Csak a beavatott kevesek – a „felébredtek” – képesek feltárni az igazságot, megfejteni a rejtett jeleket és legyőzni a sötét erőket. A történet fekete-fehér:
a Jó harcol a Gonosz ellen.
Ez a nyelvezet nem a demokrácia, hanem a vallás és a mítosz nyelve. Valójában ugyanazt a narratívát ismétli, amit a Jelenések könyve hirdetett: apokaliptikus jóslatok, titkok és végső megtisztulás. Norman Cohn történész már 1957-ben (The Pursuit of the Millennium) leírta a minta jellemzőit:
„önnön nagyszerűségükben fürdő választottak, akik teljesen jók, rettenetesen üldözöttek, mégis biztosak a végső győzelemben; démoni erőket tulajdonítanak ellenségeiknek; és képtelenek elfogadni az emberi élet korlátait.”
Popper is hasonló következtetésre jutott: az összeesküvés-elmélet a vallási babona szekularizált utódja.
„Az isteneket elhagyták, de helyükre hatalmas emberek vagy csoportok kerültek, akiknek gonoszsága felelős minden bajunkért.”
A QAnon mutációja – amely egy internetes fórum elméletéből mozgalommá vált – nyíltan megmutatta ezt a rokonságot: a modern összeesküvés-elmélet a vallás paródiája, saját prófétákkal, kinyilatkoztatásokkal és apokalipszissel.
Az emberáldozat örök szerepe
Ez a gondolkodásmód mindig is megkívánta a bűnbakot. A középkorban politikai és vallási vezetők rendszeresen „Antikrisztusnak” bélyegezték ellenfeleiket. A keresztes háborúk idején a keresztények zsidó közösségeket vádoltak meg kútmérgezéssel vagy az iszlámmal való összejátszással, majd lemészárolták őket. A boszorkányüldözések idején több tízezer nőt kínoztak és öltek meg, mert állítólag sátáni összeesküvés részesei voltak. Ahogy Anna Merlan írja Republic of Lies (2019) című könyvében:
„Az összeesküvés-elméletek végső soron nem az események magyarázatáról szólnak, hanem arról, hogy találjanak valakit, akit hibáztathatnak.”
A modern összeesküvés születése
A ma ismert, világi formájában létező rendszerszintű összeesküvés-elmélet három évszázaddal ezelőtt, a francia forradalom idején született meg – villámgyorsan. Az esemény nagysága sokakat megrémített: nehezen tudták elfogadni, hogy a forradalom valóban népi felkelés volt, ezért démoni, láthatatlan erők művét látták benne. A gyanú célpontja végül a Bajor Illuminátus Rend lett – felvilágosult értelmiségiek titkos társasága, amelyet egy fiatal jogászprofesszor, Adam Weishaupt, alias Spartacus testvér alapított.
A valóságban az Illuminátusok kevesen voltak, széthúztak, és mire 1789-ben kitört a forradalom, már nem is léteztek. De két 1797-es könyv – John Robison skót tudós és Augustin Barruel francia pap „leleplező” művei – mindent megváltoztatott. Mindketten egy vékony rétegnyi tényre építettek egy roskadozó toronynyi őrületet. Robison például azt állította, hogy a forradalom csak része volt „egy hatalmas és gonosz tervnek”, melynek célja „minden vallás eltörlése, a kormányok megdöntése és a világ totális kifosztása.”
A mítosz, ami nem halt meg
Az Illuminátusok rémképe a 19. században elhalványult, de a narratíva élt tovább. És alapjául szolgált a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei című hírhedt hamisítványnak, amely 1903-ban egy orosz újságban jelent meg. Az anonim szerző az antiszemitizmust új szintre emelte: a „nagy összeesküvés” történetét átvéve a zsidókat tette meg a világ titkos urainak. A jegyzőkönyvek szerint ők irányítanak minden háborút, válságot, forradalmat – mindent, ami a világot káoszba taszítja, hogy végül diktatúrát vezethessenek be.
Az abszurditás persze nyilvánvaló. Ha valóban ekkora hatalmuk van, mi szükségük diktatúrára? Hogyan lehet egyazon csoport felelős a kommunizmusért és a kapitalizmusért, az anarchiáért és a demokráciáért? De épp ez a zavaros ellentmondás tette a teóriát cáfolhatatlanná. Mivel semmit sem zárt ki, minden új eseményt bizonyítékként lehetett értelmezni.
A hazugság, ami túlélte az igazságot
1921-ben a London Times leleplezte a Jegyzőkönyveket mint „ügyetlen hamisítványt”, amelyet két elfeledett 19. századi regényből loptak össze. Mégis, a szöveg Európa-szerte az antiszemitizmus alapkövévé vált – nyilvánvaló hazugságként is „belső igazságnak” számított. Joseph Goebbels, Hitler majdani propagandaminisztere, így fogalmazott:
„Hiszek a Jegyzőkönyvek belső, ha nem is tényszerű igazságában.”
Hitler a Mein Kampfban még tovább ment: szerinte azok, akik megpróbálták leleplezni a hamisítványt, ezzel éppen annak hitelességét bizonyították. A zsidók – írta – ha nem állítják meg őket, „egy napon felfalják a többi nemzetet, és a föld urai lesznek.”
Karl Popper és Richard Hofstadter később a holokausztot említették mint végső példáját annak, mi történik, ha egy összeesküvés-elmélet nem csupán terjed, hanem hatalomra jut – és a paranoid stílusból kormányzati elv lesz.
Régi gyűlölet új neveken
A zsidó származású bolsevik vezetők, mint Lev Trockij és Grigorij Zinovjev központi szerepe az 1917-es orosz forradalomban tökéletes alkalmat adott arra, hogy az antiszemitizmus és az antikommunizmus végleg összefonódjon. A fasiszta korszak után is tovább élt ez a házasság: a hidegháború Amerikájában Joseph McCarthy szenátor és a John Birch Society már a kommunistákban látta ugyanazt a démoni, mindent behálózó gonoszt.
McCarthy 1951-ben így érvelt:
„Hogyan magyarázhatnánk a jelen helyzetünket, ha nem hinnénk, hogy a kormány legfelső köreiben férfiak működnek közre abban, hogy katasztrófába sodorjanak minket? Ez csakis egy akkora összeesküvés műve lehet, amely eltörpíti az emberiség történetének minden korábbi példáját.”
A vonal könnyen követhető: az antiszemita, antikommunista és szabadkőműves-ellenes paranoia egymásba csúszott. Franco tábornok Spanyolországban „zsidó–szabadkőműves–bolsevik összeesküvést” emlegetett. A nácik a szabadkőműveseket is üldözték a zsidók és kommunisták mellett. A brit fasiszta szimpatizáns Nesta Webster újra népszerűvé tette Robison és Barruel könyveit az Illuminátusokról, amelyeket aztán az amerikai prédikátor Gerald Winrod vitt tovább – immár az Egyesült Államokban.
Még Winston Churchill is rövid időre bedőlt Webster teóriáinak, és hivatkozott rá, amikor egy „világméretű összeesküvésről” beszélt, amely „Spartacus–Weishaupt napjaitól Karl Marx koráig” húzódik.
Az örök ellenség új arcai
Webster és Winrod mérgező egyvelege – antikommunizmus, antiszemitizmus és anti-Illuminati téveszmék – közvetlenül inspirálta a John Birch Society kiadványait, amelyek évtizedekkel később táptalajt adtak Alex Jonesnak, a Infowars alapítójának és a 21. század egyik legnagyobb hatású összeesküvés-hirdetőjének.
A főgonosz neve mindig változhat, de a szerep ugyanaz: az Illuminátusok, a Cion bölcsei, a kommunisták vagy a „New World Order” – mind ugyanaz a szimbolikus ellenség, aki állítólag nyíltan is uralkodni akar azon a világon, amelyet titokban már rég irányít.
Winrod szerint „az Illuminátusok mögötti igazi összeesküvők a zsidók,” míg az antikommunista William Guy Carr épp az ellenkezőjét állította: hogy az antiszemitizmus valójában az Illuminátusok érdekeit szolgálja.
Ma a neveket tovább lehet cserélni: a Világgazdasági Fórum, George Soros, „liberális globalisták” – a mechanizmus ugyanaz. Az új „Illuminátusok” csak friss logóval dolgoznak, de ugyanazt a félelmet táplálják: hogy valaki valahol az egész világ felett akar uralkodni.
Mindent összekötni – bármivel
A mai összeesküvés-hívők már nem bajlódnak apró, konkrét „mikro-összeesküvésekkel”. Minek is, ha sokkal kényelmesebb és gyorsabb összemosni mindent mindennel? Az információs technológia egyben dezinformációs technológia is és ebben semmi új nincs.
Csak a sebesség változott. Ma elég pár kattintás, és máris vonalak kötik össze a múlt század démonait a jelen embereivel egy újabb digitális hálóban, amelyben minden kapcsolatnak látszik. Még akkor is, ha egyik sem az.
A boszorkányoktól a kattintásokig
A boszorkányüldözés sem terjedhetett volna ennyire messzire, ha nincs a könyvnyomtatás. Heinrich Kramer 1486-os röpirata, a Malleus Maleficarum („A boszorkányok pörölye”) a kor „bestsellere” lett: 1600-ig huszonnyolc kiadást ért meg, és mindenki ebből tanulta, hogyan kell felismerni és elpusztítani a „gonoszt”.
Ugyanígy, a francia forradalom után az Illuminátusokat „leleplező” könyvek és pamfletek tették lehetővé, hogy a történet bejárja Európát. A 20. század elején pedig a rádió vette át a stafétát: a harmincas években az antiszemita összeesküvés-elméleteket hirdető katolikus pap, Charles Coughlin több tízmillió amerikaihoz jutott el műsoraival.
Az internet: az új nyomdagép
A világháló a terjedést már nemcsak felgyorsította, hanem felerősítette. Ma nehéz visszaidézni, de az internet hőskorában tényleg hittük, hogy a szabad információ jobbá teszi a világot. A valóságban az emberiség éhsége a torzításra, ami igazolja a saját hitét, messze túlnőtt minden jóhiszemű várakozáson.
A politikusok is későn vették észre, milyen romboló erő rejlik a szabadon áramló hazugságban.
McCarthy és a John Birch Society téziseit sokáig a politikai fősodor is elutasította, de az 1990-es évekre a határvonal elmosódott. Jobboldali aktivisták iparágat építettek arra, hogy Bill és Hillary Clintont démonizálják. Nem egyszerűen korruptnak, hanem sátáni, gyilkos figuráknak beállítva őket.
Ez a képtelenség lassan hitté vált az internetes fórumok, rádióműsorok, majd a Fox News, blogok és közösségi oldalak világában. Mire Hillary Clinton 2016-ban elnökjelölt lett, a választók egy része már biztos volt benne, hogy egy emberkereskedelemmel és gyilkosságokkal foglalkozó bűnszervezet vezetője.
A közösségi média: a modern boszorkányüldözés
Ma már senki sem tévedhet ilyen naivan. Ha valaki szándékosan akarna összeesküvésgyárat tervezni, aligha találna hatékonyabbat a közösségi médiánál. A YouTube, a Facebook, a TikTok és az X algoritmusai az indulat logikájára épülnek: ami felháborít, az elkötelez.
A 2010-es évek második felében ezek a platformok létrehozták az önmagát tápláló, önigazoló ökoszisztémát. Az ember felfedez egy „izgalmas” információt, megosztja, hozzákapcsolja más féligazságokhoz, és egy pillanat alatt egy zárt, megerősítő közösség részévé válik. Anélkül, hogy valaha is kilépne a szobájából.
Amikor a mesterséges intelligencia is hittérítővé válik
Nem nehéz belátni, hogy a helyzet csak súlyosbodni fog, ahogy a mesterséges intelligencia egyre mélyebbre fúrja magát a mindennapi életünkbe. Elon Musk például már át is programozta saját chatbotját Grokot, hogy inkább az ő világnézetét tükrözze, nem pedig a tényeket.
És ami a legaggasztóbb: ehhez nem is kell rossz szándék. Kutatások bizonyítják, hogy az MI-hajtású csevegőbotok hajlamosak megerősíteni és felerősíteni a felhasználó nézeteit – még akkor is, ha azok téveszmés vagy önimádó alapokon állnak. Ha valaki elhiszi, hogy ő a hős a Jó és Gonosz végső csatájában, a chatbot készséggel bólogat hozzá.
Az esemény-elmélet halála
A digitális zaj, az információ túltermelése mára szinte teljesen kiölte az „esemény-összeesküvés” korszakát. A Kennedy-merénylet köré épült iparág legalább megpróbált valami tudományos látszatot tartani. Dokumentumokat vizsgált, tanúvallomásokat elemzett, és egy következetes hipotézist próbált felépíteni, még ha téves is volt.
A mai összeesküvés-elmélet viszont már nem kér bizonyítékot, csak érzelmi igazolást. Nem kutat, hanem gyárt. A korábbi megszállottak legalább dolgoztak az őrületükön; a mostaniak egyszerűen rákattintanak.
A posztigazság ipara
A mai online összeesküvés-gyártók már nem is próbálnak igényesnek tűnni. Az események, mint például Paul Pelosi elleni támadás (2022), a Minnesota-i házelnök Melissa Hortman és férje, Mark meggyilkolása (2025 június), vagy a nemrégiben történt Charlie Kirk-gyilkosság, néhány óra alatt szülik meg saját elméleteiket. Majd ugyanilyen gyorsan el is tűnnek. Ezek a „teóriák” nem az igazságot keresik, hanem rágalmaznak, démonizálnak, és az áldozatokat teszik meg bűnösnek.
Donald Trump már jóval politikai pályája előtt a hazugságra építette imázsát. Obama születési helyét, az oltások biztonságát vagy épp az „ellopott választást” érintő álhíreket terjesztett. McCarthy, Goldwater és a John Birch Society örököse lett – a paranoid stílus hús-vér megtestesítője.
Szónoklataiban az ellenfelei mindig „gonoszak”, az ország jövője pedig apokaliptikus. Ma már természetes, hogy adminisztrációja tagjaitól elvárja: ismételjék a lopott választás hazugságát.
A kép még groteszkebb, hogy az egykori demokratákból – Tulsi Gabbard, Robert F. Kennedy Jr. – lett összeesküvés-hívők most Trump körül forognak, mutatva, hogyan képes ez a gondolkodásmód összezavarni a politikai tengelyeket, és eltüntetni a jobb–bal határvonalat.
A folyamat antidemokratikus következményei nyilvánvalóak. Hofstadter már hatvan éve leírta:
„Ha a tét abszolút jó és abszolút gonosz harca, akkor nem kompromisszumra van szükség, hanem harcra a végsőkig. Csak a teljes győzelem fogadható el.”
A tévedhetetlenség vallása
Könnyű tehetetlennek érezni magunkat ebben a tudati zűrzavarban, ahol a tények elvesztették súlyukat. A vallási próféciák logikája működik itt is: egy jóslat cáfolható, de sosem hitelteleníthető. Ha a világ nem pusztul el az ígért napon, az csak annyit jelent, hogy „a nagy nap még eljön”. A próféta tehát sosem téved. Csak még nem bizonyosodott be, hogy igaza van.
A történelem ismétli a rögeszméket
Amit ma látunk, nem új. A felvilágosodás idején az Illuminátusok liberális célja – „a babona és az előítélet ködeinek eloszlatása”, ahogy Weishaupt írta – elég volt ahhoz, hogy démonizálják őket. Ha ők szították a francia forradalmat, akkor a forradalom maga is csalás volt.
Ugyanez a logika működik ma is: a szélsőjobboldal minden progresszív kezdeményezést „antiamerikai összeesküvésként” állít be. A „Great Replacement” (Nagy Felcserélés) elmélet szerint a bevándorlás nem politikai, hanem tudatos terv a „bennszülött” lakosság lecserélésére.
A minta változatlan, csak a szereplők cserélődnek – Hofstadter, Popper és Arendt mind ugyanerről írt több mint hatvan éve.
A paranoia kora
Ami viszont új, az az összeesküvés-hívő gondolkodás teljes elterjedtsége és hatóereje. Demokratikus társadalmakban korábban elképzelhetetlen volt, hogy a valóságot ennyire átrajzolja. A paranoid stílus megértése nem csupán intellektuális gyakorlat – önvédelem. Segít felismerni a saját gondolkodásunk torzulásait, és időben megállni, mielőtt elindulnánk lefelé a nyúlüregben.
A józan ész utolsó szava
1961 november 18-án, két évvel Hofstadter előadása előtt, John F. Kennedy a Kaliforniai Demokrata Pártban tartott beszédében így fogalmazott:
„Mindig lesznek, akik felelősségük elől menekülve egyszerű megoldásokat, csábító jelszavakat vagy kényelmes bűnbakokat keresnek. Időnként ezek a fanatikusok átmeneti sikert érnek el azok között, akikben nincs meg a bátorság vagy bölcsesség, hogy szembenézzenek a kellemetlen tényekkel. De idővel mindig győzött az amerikai józan ész és stabilitás.”
Ma is ebben reménykedhetünk. Nem minden kapcsolódik össze. Nem minden előre eltervezett. És a legtöbb dolog tényleg pontosan az, aminek látszik.
Az eredeti cikk angol nyelven az MIT Technology Review oldalán jelent meg.
