Több mint fele az egyetemistáknak mára már a ChatGPT-n keresztül szűri a gondolatait, mielőtt órán megszólalna. Egy szingapúri professzor kérdésére kiderült: a diákok nem azért használják az MI-t, mert lusták, hanem mert már nem mernek gondolkodni hangosan. A Montreal AI Ethics Institute legújabb jelentése három kulcsfontosságú kérdést tesz fel:
- Mi történik a kritikus gondolkodással, amikor a tanterem hátraországa eltűnik?
- Hogyan reagálnak az oktatók?
- És mi lesz azokkal a diákokkal, akik nem használnak MI-t, miközben a többiek igen?
A tanteremben mára csak a szereplés marad
Tamas Makany, a Singapore Management University professzora nemrég vitát tartott az óráján a mesterséges intelligencia politikai hatásairól. Egy diák félmondatban megjegyezte, hogy mielőtt megszólal, lefuttatja a gondolatait a ChatGPT-n. Makany megkérdezte: ki csinálja még ezt? A diákok több mint fele felemelte a kezét.
Ez a pillanat sokkal súlyosabb, mint amilyennek elsőre tűnik. Az MI-használat átlépett egy határt: már nemcsak a házi feladatokat írja meg helyettük, hanem a beszélgetéseik is „megszűrve”, MI-generálva hangzanak el.
Makany, Erving Goffman szociológiai fogalmát hívja segítségül: a front-stage és backstage metaforát. A társadalmi élet olyan, mint egy színház: a színpadon előadunk, a hátországban pedig gyakorlunk, hibázunk, készülünk. A tanterem eddig hátország volt. Egy hely, ahol kérdezni lehetett, hibázni szabad volt, és kísérletezni értelemnek számított. Most viszont a ChatGPT vette át ezt a szerepet, a tantermi megszólalás pedig puszta előadás lett.
Amikor a diákok az MI által „tökéletesített” válaszaikat mondják el, és elhallgattatják a saját hangjukat, valójában lemondanak a kritikus gondolkodásról: a kérdezés, az értékelés, a megkérdőjelezés képességéről.
Egy 2025-ös kutatás szerint az alacsony önbizalmú munkaerő hajlamos túlságosan támaszkodni az MI-re, míg a magas önbizalmúak kritikusan, tudatosan használják. Az oktatók feladata ma az, hogy olyan tapasztalatokat teremtsenek, ahol a diákok megtanulnak bízni a saját gondolkodásukban, nem az MI-éban.
Oktatói reakciók: nyelvóra, STEM és humán tudományok
Az oktatók reakciói látványosan eltérnek a különböző területeken.
Nyelvoktatás: „Használd, de ne mint megoldást.”
A nyelvórákon kisebb az akadémiai csalás veszélye, mert a tanulás gyakorlati és hibázásra épül. A kezdő szinten az MI-használat könnyen felismerhető: a diák szóhasználata egyszerűen nem passzol a beadott szöveghez. A McGill Egyetem francia tanszékén például engedélyezik az MI-t, de csak helyesírás-ellenőrzésre . Nem javít, csak jelzi, hogy valami nem stimmel.
STEM: „Mondd el, mit használtál.”
A programozás és a természettudomány területén az oktatók sok helyen kötelezővé tették, hogy a diákok nyíltan bevallják, milyen MI-eszközt és promptokat használtak, és mit vettek át. Az otthoni feladatok helyett időzített, személyes laborokat vezetnek be, ahol a hangsúly a problémamegoldáson és az érvelésen van. Az MI itt inkább tutori segéd, nem megoldásgenerátor. Az eredmény így kevesebb másolt beadandó, több önálló gondolat.
Humán tudományok: „Ne használd. Pont.”
A bölcsész- és társadalomtudományi kurzusok inkább tiltó álláspontot képviselnek. Itt a tanulás lényege az olvasás, az értelmezés, a kritikai elemzés. Vagyis pont az, amit az MI összefoglalásaival kivált. Egy professzor szerint ez „kognitív kihelyezés”: a diák átadja a saját ítéletét a gépnek. Így nem fejlődik a gondolkodása, csak azt tanulja meg, hogyan delegálja.
Megoldásként néhány egyetem írásos megállapodást köt a diákokkal, melyben nyilatkozniuk kell, hogy a leadott munka a saját szellemi termékük.
A diákok három tábora: a használók, a kihagyók és a szorongók
Az Encode Canada kutatása szerint a diákok három csoportba sorolhatók.
- A tanulási partnerként használók:
Az MI segíti őket az összetett problémák lebontásában. Kérdeznek, megértik a válaszokat, és a saját gondolatmenetükbe építik be. - A szorongók:
Ők egyszerűen legeneráltatják a szöveget, és beadják. Szóbeli vizsgán gyorsan lebuknak mert hiányzik a megértés, az önálló alkalmazás képessége. - A kihagyók:
Ők nem használnak MI-t, mégis rettegnek, hogy lemaradnak, mert az MI-használat már a norma lett.
A tantermekben így egy kimondatlan verseny alakul ki: senki sem tudja, ki mennyire „tiszta”, miközben az MI egyre inkább eltávolítja a diákokat a saját gondolataiktól.
Mit tehetnek az oktatók? Az „MI-pactum” és a biztonságos terek védelme
Makany professzor megoldása az úgynevezett „MI-pactum” volt, egy hallgatói egyezség:
- Az otthoni feladatoknál az MI használható, ha bővíti a gondolkodást és finomítja a munkát.
- A tantermi beszélgetések viszont MI-mentesek, hogy a diákok megtanuljanak önállóan gondolkodni és beszélni.
Ez a megállapodás a bizalomra épül. A diákok őszintén beszélnek a folyamatról, az oktató pedig teret ad a kísérletezésre.
Az Encode Canada jelentése három további ajánlást is megfogalmaz:
- Tervezd úgy a feladatokat, hogy az MI válaszát értékelni kelljen, ne csak elfogadni.
- Hozz létre olyan tanulási tereket, ahol a hibázás természetes mert ebből születik a metatudatosság: tudni, mit tudsz és mit nem.
- Tanítsd meg a diákokat arra, hogy az MI nem tekintély, hanem eszköz, amit kérdezni és vitatni is lehet.
Ha a tanterem hátraországa eltűnik, mi marad?
Az oktatás célja sosem a tökéletesség volt. Hanem a kísérletezés, a hibázás, a gondolkodás fejlesztése. Most viszont egy olyan generáció nő fel, amely tökéletes MI-válaszokat ad elő miközben egyre távolabb kerül a saját hangjától.
Goffman színházi metaforája pontosan erre figyelmeztet: kell, hogy maradjon egy tér, ahol nem kell performálni. Ahol lehet rosszul mondani valamit, és senki nem ítél el érte.
Ha az MI beszivárog ebbe a térbe, akkor a próbálkozásból előadás lesz. A gondolkodásból mutatvány.
Makany professzor zárómondata pontos és egyszerű:
„Az MI korában tanítani azt jelenti, hogy megvédjük azt a teret, ahol a gondolkodás még mindig bátorság és kísérletezés kérdése.”
Ha ezt a teret elveszítjük, az MI már nem eszköz lesz, hanem helyettesítés.
És te? Mikor szűrted utoljára a saját gondolatodat ChatGPT-n keresztül, mielőtt kimondtad volna?
