Gyermekeim közül ketten annyira elutasítják, hogy ha csak felmerül a használata, beszélni sem hajlandóak róla, míg a harmadik minden munkájához és a tanuláshoz is használja. Más szűrőn keresztül nézik a világot, és nálunk ez az AI-hoz való viszonyukban különösen látványosan megmutatkozik.
Állítsd be a mivagyunk.hu-t kedvenc forrásként a Google-benAI a tanulásban: Egy gondoskodó szülőhöz hasonló segítség
Az iskolában mi – ma már X generációs szülők – saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy nem minden gyerek ugyanonnan indul.
Voltak osztálytársak, akik mindig felkészültek, hibátlanok, és nincs az a tanulási mennyiség, amivel a nyomukba érhetnénk. Éreztük, hogy itt már nem csak a tanuláson múlik minden, hanem a családi támogató közegen, az otthonról ellesett szokásokon. Azon, hogy a szülők megbeszélik a gyerekekkel az iskolai feladatokat, tanácsot, iránymutatást adnak, átolvassák a beadandókat és kijavítják a hibákat. Sőt akár különórákkal is segítik gyermeküket.
Talán éppen itt lehetne szerepe az AI-nak; hogy valamennyire pótolja azt a támogatást, ami nem minden gyereknek adatik meg otthon.
Én az AI-ra valahogy úgy tekintek, mint egy gondoskodó szülőre, aki kijavítja a beadandó dolgozatot, tanácsot ad, irányt mutat, hogy végül ő maga is megértse és megtanulja azt, amire neki szüksége van.
Ezzel viszont még nagyobb lehet a különbség azok között a gyerekek között, akik értik és jól használják az AI-t, és azok között, akik nem élnek vele. De vajon mindenki akar és tud élni ezzel a lehetőséggel, ha ahhoz minden adott?
Melyik szülő nem volt még úgy, hogy megírta a gyereke házi feladatát, és rosszabb jegyet kapott érte a vártnál, ha egyáltalán nem egyest? Nem azért kap egyest a szülő egy elemi feladatra diplomásként, mert nem ért hozzá. Hanem mert nem volt ott az órán, a gyerek nem tudta jól elmondani mi is a feladat, és a Wordben megrajzolandó táblázatot, Excelben készíti el.
Az AI is ilyen. Ha rosszul tesszük fel a kérdést és nem adunk megfelelő támpontokat, nem biztos, hogy jó választ kapunk. Az AI-t akkor tudjuk jól használni, ha tudjuk, mit akarunk. Vissza tudunk kérdezni, és meg tudjuk ítélni a válasz helyességét. Ők pedig, még maguk is tanulják, hogyan kell jól kérdezni, átfogalmazni, elmagyarázni mire van szükségünk. Így érthető az is, ha negatív tapasztalataik vannak.
Az egyik gyerekem már dolgoztatja az AI-t
Az, aki informatikát tanul, kódbázisokat búj, programozási nyelveket sajátít el, számára tanulási eszköz lett az AI. Már azt tanulja, hogyan használja munkaeszközként. Szülői segítséget kér, ha elakad, mert nem ciki használni. Már látja. Ő nemcsak segítségül hívja, de már dolgoztatja. Így nem az az érzése, hogy segítség a gépek elveszik a munkámat, hanem megalkotja a jövőjét.
Sőt annyival többet ad hozzá, amivel tizenévesen egy régi vágású szakit – aki nem követi a trendeket – simán lepipál.
Már büszkén meséli, hogy ő tanítja az osztályt, mert annyira előrébb jár.
Számára ez egy olyan előny, ami teljesen átformálja a lehetőségeit és az elvárásait. Az AI támogatásával tartósabban tud jól teljesíteni. Ez egy olyan visszajelzést ad számára, ami motiváltabbá teszi és más tanulmányi területeken is használja. Ezáltal egyre inkább elsajátítja működését.
AI és kreativitás: A másik szerint az alkotás nem kiszervezhető
Az, amelyik művészlélek és az önmegvalósítás, az alkotás van a középpontban, elvi alapon nem tud azonosulni. Sem egy gép által szerkesztett képpel, sem videóval, sem pedig egy AI-val írt zenével vagy történettel.
Saját kritikájában jobban bízik, mint egy gépben, ami nem tud megítélni egy emberi művet.
A szépséget a természetben és a kreativitásban látja. Keresi a saját útját amiben kiteljesedhetne, és sportszerűtlennek éli meg az erőviszonyokat. Fél, hogy a gép formálja őt és ez visszafordíthatatlan lenne számára. Pedig tudja, hogy a környezetében mindenki használja.
Azzal, hogy nem áll be a sorba, próbálja megvédeni, ami számára az alkotásban emberi. Az alkotás öröme, az abba fektetett munka és a megelégedés, hogy valamit létrehoztunk. Számára ez egy olyan flow élményt ad, amit a géppel végeztetett munka nem ad meg. Még akkor sem, ha az arányosabb vagy sokak számára tökéletesebb is.
Saját szavaival elmondva az bántja, hogy az ötleteket más meglévő ember alkotta művekből szedi, de ő nem egy ember. Mégis újra alkotja és ezzel ellopja a lehetőségét az emberi alkotásnak és még hamis képet is kelt.
A harmadik már annak sem hisz, ami természetes
A harmadik annyira megcsömörlött a hamis tartalmaktól, hogy már azt is bannolja, ami csak simán szép, nem is AI. A társadalom irreális elvárásai, a body shaming és az AI-val alkotott mesterkélt tökéletesség együttese, valamint a kezdeti, kiforratlan nehézségekbe való belefutás – az „elnézést, tévedtem” típusú válaszok, fejlesztettek ki benne egy fusztrációt amivel szembe megy a kéretlen dicséret, majd a való életben érkező pofára esés – nála együtt már átlépik a tűréshatárt.
Érthetetlen egy mesterséges intelligenciával kötött házasság, és a mindent letaroló chatbotok miatt valós félelemnek éli meg az emberi társas kapcsolatok teljes megszűnését. Felháborodik, ha a tanárai AI-val készítik el a tanórák jegyzeteit.
Mert arra ő is képes, hogy Ai-val tanuljon, akkor mi szükség tanárokra?
Ezzel együtt, hogy már ennyire jó bizonyos dolgokban, mint például jegyzet írás, akkor a tanárnak is változni kell. Nem az a feladata, hogy ott a könyv, olvasd el és tanuld meg, hanem annak kellene erősödni, amiben az ember maga is jó volt valaha. Hogy társ legyen.
Az elbutítást is érzi amit az AI okoz. Így míg bizonyos tartalmakban teljesen elutasító, a tanulásban már néhol használja. Ő teljesítményorientált és ezért várja a technológiai újításokat, amelyek révén még jobbá válhatunk. Miközben boldogan konstatálja, hogy egyre több helyen szabályozzák az AI tartalmakat.
Hol húzzuk meg és lehet-e határ Mi és ember között?
Mindegyiknek igaza van a maga módján. Sokszor nem is tudjuk, hogy egy-egy eszköz mögött már milyen összetett szoftver szalad, – betegesen függnek minden informatikai kütyütől.
Hogyne éreznénk magunkat becsapva? Az AI által generált tartalom már nem valami távoli technológiai érdekesség. Ott van a reklámokban, a zenében, a képeken, az oktatásban és lassan a mindennapi döntéseinkben is. Mikor élethű AI generált görög istennő reklámozza a mészkő burkolatokat, a raktárban pedig egy fogatlan, púpos kőműves fogad, aki bármelyik kőre pillantva tudja, hogy melyik „lázas”, hogyan törik, és milyen lesz felrakva, de mi mégis az istennőt várjuk, aki nem is létezik. Pedig a szaktudás az öregnél van. Amit látunk, és amit végül kapunk, egyre könnyebben válhat két külön világgá.
Az a kérdés, hogyan tanítjuk meg őket különbséget tenni aközött, amit egy gép képes létrehozni, és aközött, amiért még mindig érdemes embernek lennünk.
